Láng Zsolt: Az emberek meséje
Láng Zsolt új regénye roppant különös alkotás, nem is emlékszem hirtelen, mikor volt részem hasonló befogadói tapasztalatban. A korábbi regények (példának okáért a nagy kritikai érdeklődést kiváltó Bestiárium Transylvaniae három kötete vagy a Libri irodalmi díját elnyerő 2019-es Bolyai) narrációs csavarjait, körmönfont felépítését, rejtélyességét, kimerevített időszerkezetét, lenyűgöző művelődéstörténeti panorámáját az elvárási horizontjukba beépítő olvasók nem is e megszokott (és az alábbiakban még bővítendő) írói eszköztár ismételt felbukkanásán lepődhetnek meg, hanem
a minden eddiginél sűrűbb szövésű kulturális hálón és a minden korábbit felülmúló talányosságon. A továbbiakban arra keresem a választ, hogy a felsoroltak – kiegészítve egyéb tematikai és nyelvi sajátosságokkal – mennyire befolyásolják Az emberek meséje interpretálhatóságát, mekkora hatásfokkal képesek bevonni a mű esztétikai-értelmezői játékterébe az érdeklődőt, végső soron hogyan alakítják a szöveg irodalmi értékeit. Mivel sok névleges és/vagy funkcionális poétikai hasonlóság mutatkozik a Marosvásárhely közelében élő szerző korábbi köteteivel, különösen a Bolyaival, érintőlegesen ezekről is szó esik, mindazonáltal a súlypontokat természetesen az új könyv hatáselemeire helyezem.
A krimiszegmenseket is magába foglaló szövevényes eseményeket emitt még alapjaiban is nehéz, sőt felesleges volna ismertetni. Elégedjünk meg most annyival, hogy a cselekményszálak a hírhedt, azóta is felderítetlen 2012. szeptemberi chevaline-i gyilkosságból indulnak ki. A szörnyű mészárlás érintőlegesen mindkét főszereplő sorsába beleszól. André Tavasz, a jó ideje egyedülálló (felesége a gyerekük születését követően elhagyta) magyar származású párizsi professzor egy régi tanítványának, a szintúgy az elkövetők után kutató ügyésznek a javaslatára Erdélybe utazik körbeszimatolni, mert a lehetséges nyomok Romániába vezetnek. Egy zsákfaluban, a fiktív Medárdon köt ki, ahol megismerkedésük után rögtön teherbe eső fiatal párjával új családot alapít, s felszámolva korábbi életét, letelepedik a zömmel cigányok lakta községben. André fia, az eredeti nevét (Zsombor Tavasz) az apa iránti dacból felnőtt korba érve Etienne Chaix-re változtató világjáró mézkereskedő és André már kezdettől fogva totálisan elhidegültek egymástól. Beszédes, hogy a nevelést nyűgnek érző André a hetedikes gyereket Budapestre küldi tanulni, s végig a távolból iskoláztatja. A szeretetlenségtől azóta is szenvedő, mentálisan instabil Zsombor/Etienne és a mindent kényszeresen füzetekbe dokumentáló, korosodó férfiként éppen újszülött fiát váró André útjai Medárdon váratlanul egymást keresztezik…
Amint André noteszbejegyzéséből tudható, 2014. június 7-e, szombat van, másnap Medárd; a helybeliek készülnek a környezetüket hamarosan tengerré változtató esőzésre. A cselekmény 90 százalékának időtartama ezen egyetlen, időtlenné tágított, számos különös, meghökkentő epizóddal tarkított nap, melynek jelenébe azonban – nagyfokú anakróniát eredményezve – évtizedek franciaországi, magyarországi, svájci, bolíviai stb. emlékei illeszkednek, nagyjából 1981-től, Zsombor születésétől kezdve. Legkésőbb a vízözönszerű másfél hónapot erősen kivonatolva összefoglaló negyedik, utolsó és egyben legrövidebb részben válik világossá, hogy az egymást váltogató heterodiegézis és autodiegézis csak trükk, mivel az E/3. személyben, gyakorta fokalizált diskurzusban rögzített eseményeket is az André noteszaihoz hozzájutó és belőlük dolgozó Zsombor/Etienne jegyzi. A kétféle narrátor tehát valójában egy: az apa életét és a sajátját papírra vető fiú. Az E/3. személyű szólamokban André fókusza, az énelbeszélésben Zsombor/Etienne nézőpontja a domináns. Ha a különféle nyelvek, kultúrák hibriditására, a burjánzó történetmesélésre, a szexuális tilalomáthágásokra, Medárd genealógiájára, legfőképp pedig a valóságba beépülni látszó mágiára, csodákra felfigyelve mágikus realizmust, csodás valót orrontanánk, annyiban mindenképpen tévednénk, hogy a karakterazonos narrátor nem csupán alkalmanként excesszív mesélő (ki hinne a bolíviai dzsungelben élő méhemberekben vagy a terhelt, meztelen cigány nő, Amara hüvelyére/be telepedő méhekben, nem beszélve a vágóhídhoz közeli öreg nyárfa belsejében talált eltorzult testű juhformáról?), hanem vélhetően egyéb közléseit tekintve is félre- és alultudósító (Phelan), totálisan megbízhatatlan elbeszélő. Elmondása szerint, Bolíviába tartva, a repülőn mellette ülő utasban a rég eltűnt anyját ismerte fel; a La Paz-i idősotthonban ápolótársa, a Gudi nevű holland lány szerinte orsóférget távolított el a fenekéből (mármint Zsomboréból), amire a lány később egyáltalán nem emlékezett; az utált apa állítólag női bugyikat hordott stb. Rendszeresen vannak pánikrohamai, rémálmai, amelyekre nem emlékszik ugyan, az egyikről mégis részletesen beszámol, máskor álmodónak mondja magát, a Medárdon való váratlan felbukkanását firtató Andrénak (de másnak is) pedig hazudik. Joggal kételkedhetünk tehát szinte minden megnyilvánulásában.
Sem az elbeszélésmód bonyolítása, sem a töredezett, mozaikos kompozíció, sem a megállított-kimerevített idő, sem a bűnügyi szál középpontba helyezése, sem a testiség szubverzivitása, sem a rengeteg valós vagy kitalált állatfaj szerepeltetése (pl. méhek, darazsak, hangyák, gyurgyalagok, macskák, kutyák, mókusmajmok, méhdelfinek) nem újdonság Láng Zsolt írói pályáján, legutóbb a Bolyaiban láttunk hasonlókat. A problémás apa-fiú viszony, a tudós főhős(ök), az erdélyi színtér ugyancsak ismerős lehet a régebbi regényekből. A méhek, a méhészet rendkívül alapos bemutatása, centrumba helyezése viszont több szempontból meglepő fejlemény. Egyrészt a könyv jelentős hányadát alkotja a szorgos rovarok életének, szaporodásának, a kaptárok, a mézfajták, a mézkereskedelem világának részletekbe menő, alapvetően hitelesnek szánt ismertetése, ami a tényirodalom irányába mutat, gyengítve a fikcionalitást. Ez akkor is kockázatos a mesét címébe emelő regény esetében, ha számot vetünk fikcionális és faktuális elbeszélés pontos elhatárolásának lehetetlenségével, vagy ha néha leleplezzük a folyton tódító perszonális elbeszélőt, ahogy például még ifj. Plinius vagy Bernardo Bertolucci autoritásából is csúfot űz. Másrészt Az emberek meséjének kiemelt pretextusa Bernard Mandeville A méhek meséje című könyve.
A felvilágosult németalföldi író viharos fogadtatású verses tanmeséjéből (A lázongó kas) és a hozzáfűzött prózai kommentárokból kiindulva a valláserkölcsi értelemben vett bűnök szükséges velejárói egy prosperáló, sikeres társadalomnak, s ha csak a politikai terméknek tartott erkölcsre alapoznánk, a közösség megbénulna, elszegényedne. A kétszer is idézett szöveghely szerint: „Igen, ha nagyság kell a népnek, / az államban szükség a vétek, / mint az éhség kell az evéshez” (96., 240.). Mandeville tanmeséje tehát közgazdasági, társadalomfilozófiai allegória, ergo egyáltalán nem foglalkozik a méhek biológiájával, mint ahogy azt Láng könyvének több vonatkozó megjegyzése sugalmazza. És Mandeville bizony elkülöníti a vice (valláserkölcsi bűn, magánvétek) és a crime (köztörvényes bűncselekmény) fogalmát – utóbbi semmilyen formában, semmilyen perspektívából nem tolerálható. Ennélfogva a forrásszöveg félreértelmezése, mikor azt olvassuk: „Emberi értelemben a méhek gonoszok, ölnek és rabolnak, a cél szentesíti az eszközt jelszavával működtetik társadalmukat. Más perspektívából nézve, alárendelik magukat a kaptár prosperitásának. Gonoszságuk: érték.” (96.)
Mindez felejthető maradna, ha a szüzsét ritkábban szakítanák meg az ismétlődő kultúrtörténeti utalások, hivatkozások. Ezek a Bolyaiban bravúrosan szervesülnek, esetünkben viszont nemegyszer oldalakra terebélyesednek, önjáróvá, kissé hivalkodóvá válva. Mandeville nevezetes munkáján kívül belefutunk Lucretiustól, Catullustól, Ovidiustól, Cicerótól, Plautustól, Arisztotelésztől származó idézetekbe, bepillantást nyerünk Pascal és Fermat levelezésébe, felbukkan Le Clezio, Julian Barnes, Calderón, Camus, Nádas Péter, Ortega, Jakobson, Deme László és Wacha Imre neve, a sor folytatható. Az antik szerzők felvonultatása még csak-csak érthető, hisz Zsombor eredetileg klasszika-filológusnak tanult, a többit nehezebb megokolni. Feltűnő a nyelvi diverzitás: latin, francia, spanyol, német, cigány, román kifejezések és mondatok kerülnek a magyar szövegbe. Amikor az egy-egy figura beszédére jellemző heteroglossziát, nyelvi kevertséget jelölik, akkor meggyőzőek, máskor inkább csak sallangok. Az eruditív gondolatfutamok élvezetesek, ám más szempontból a szövegszerkezet hiátusait látszanak kompenzálni. Kiváltképp olyankor, ha a legkülönbözőbb tudományterületek között oszcillál a textus: például amikor a kosborméztől és Columella Res rusticájától a kettős ovuláción és a feromonokon keresztül Pascal kockavetéséig, majd az ivarsejtek fehérjereceptorainak működéséig jutunk el (vö. 29–32.), vagy
a bakelitgyártástól indulva Louisianán, a méhdelfineken, az állam kormányzóján, aztán a megint előkerülő Mandeville-on át a bagoly- és kakukkméheknél, végül Plautusnál kötünk ki (vö. 216–219.). Más helyeken a bédekker jelleg köszön vissza: Párizs hívószavai sorrendben a Pigalle negyed, aztán a Szajna, a Neuilly-híd és a La Défense; Zsombor és társa Segesváron a Drakula panzióban száll meg; a Svájcban meglátogatott Jacob persze egy sokmilliós óramárka, a híres Astronomia Tourbillon készítéséből él; Bolívia védjegye ezek után mi más volna, mint a Titicaca, a Nevado Sajama és az anticucho. Emellett akadnak bölcsnek szánt, de maximum bölcselkedő vagy önellentmondó fejtegetések. Pl. „Ha a világ a kézzelfogható mindenség, és ha a valóság a világ plusz a róla való elképzelésünk, akkor vajon a nevetés melyikhez tartozik?” (420.) Gudi obskúrus elmélete alapján a nők azért nem érzékelik az időt, „mert a női emlékezet nem szabdalt, nincs felosztva, végtelen, mint az óceán, emelkedik dagálykor, visszakúszik apálykor, de ebben a lüktető váltakozásban ki is merül összes készsége. Az idő túl fiatal fogalom ahhoz, hogy számoljunk vele.” (408.) Ugyanő tagadja, hogy a világ tele van gonoszsággal, konklúziója mégis ellentmondást szül: „A világnak attól van jövője, hogy el van rontva.” (468.) Nem tudom mire vélni, hogy André egy új kommunikációs modell után kutatva képesnek érzi magát a „Baudrillard-féle tézisek” (273.) megcáfolására. A neves francia kultúrafilozófusnak tudtommal nincsenek „tézisei”, kommunikációelméletiek meg semmiképp.
Az emberek meséje jelentéses hivatkozási pontjait jelentik Pascal különleges életének egyes jelenetei, valamint forradalmi jelentőségű tudományos hipotézise. „Matematikájának alapvetése egyáltalán nem az, hogy a véletlen menzurábilis, azaz mérhető volna, hanem az a sokkal súlyosabb állítás, hogy a bekövetkező események elkerülhetetlenségét a véletlen fogalmával tudjuk kifejezni.” (15.) Nem vagyok kompetens eldönteni, vajon az információelmélet, a hálózatkutatás vagy a kvantumfizika területén kívül mennyire igaz Pascal megállapítása. Tény, hogy a regény tulajdonképpeni narrátora/fikcióbeli alkotója sokszor hangsúlyozza az egyes szereplők (Pascal, André, önmaga) életében történtek randomitását. De vigyázat, az esetlegesség puszta tematizálásából még nem következik, hogy a formaszervező elv, az értelemgeneráló műforma is az akcidencia lenne! Nehezen tudom elképzelni, hogy (maradandó) (nagy)epikai alkotások teljesen mellőzzék a kauzalitást vagy az egyéb formai kényszereket (Az emberek meséje sem teszi), mutassanak akár az integrativitás, akár a dezintegrativitás irányába. (Vö.: „A gyilkosság volt az élesztőm”. Láng Zsolttal beszélget Károlyi Csaba, ÉS 2024/18. és uő: A véletlenek meséje, ÉS 2024/30.) Láng regénye esztétikai, szerkezeti, szemantikai szinten nem a véletlenekre van kihegyezve, távol áll tőle a decentráltság, a rizomatikusság, a labirintusszerűség – a mélyebb szövegstruktúrában a párhuzamok, kevésbé rejtetten pedig az ellipszisek dominálnak.
A Bolyai tobzódott a (még a szóalakokban is észlelhető) paralelizmusokban (Ld. Baranyák Csaba: Egy regényvilág párhuzamosai, Műút 2020074, 57–60.), Az emberek meséje nagyjából folytatja ezt a vonalat. André és új kedvese, Andrea éppolyan rejtélyes gyilkosság áldozata lesz, mint anno az al-Hilli házaspár a chevaline-i erdőben, a gyerek(ek) mindkétszer életben marad(nak); Zsombor/Etienne nemcsak az életére törő üldözői elől menekül, hanem az apja és önmaga elől is, amint Zsombor gyerekkori barátja sem képes tartósan elviselni az apját; meghatározó a veszteség, a gyász motívuma, például a nevelőszülőkhöz kihelyezett Andrea az édesszüleit, André a feleségét, ipso facto a fia az édesanyját veszti el, hasonlóképp jár a bolíviai Maria, a medárdi faluközösséget ténylegesen irányító Rupinak pedig a felnőtt fia hal meg; a medárdi ikerpárokon kívül Gudinak is van ikertestvére; a Gudi révén szóba hozott titokzatos van Eyck-festmény, az Arnolfini házaspár tulajdonképpen a teljes regény belső, kicsinyítő tükre lehet; egy svájci méhésszel a különleges méze, Maria anyjával a családi gyémánt miatt végez rablógyilkos; Zsombor/Etienne és fogyatékos falubeli támasza, Amara egyaránt hazudik; utóbbi a méhek közé fekszik be meztelenül, Rupi fia a halála előtt heccből a vöröshangyák közé; Amara rajong a bugyikért, André is női fehérneműket visel stb. Hogy mindezekből aztán mit hiszünk el, az más lapra tartozik…
Ennél is jobban kísértheti az olvasót a regény nagyfokú enigmatikussága. A Bolyaiban nem maradtak elvarratlan szálak, Az emberek meséje viszont nem várt mértékben negligálja a szereplők sorsa iránti tudásvágyunkat. A cliffhangernek is felfogható zárlatból mindössze annyit tudunk meg, hogy az otthonukban alvó Andrét és Andreát megölték, gyerekük életben van, a rendőrség nagy erőkkel keresi a gyilkost, aki amúgy a szöveg egyes sejtetései szerint André fia is lehet. Merthogy a könyv ezen a ponton (egy tulajdonképpen felesleges szerzői utószót leszámítva) mediálisan befejeződik (ending). Miért kellett meghalniuk, a gyereküknek miért nem, mi és hogy történt részletesen – nem tudjuk meg. Nincs tehát László Laura terminusával élve fin, azaz megoldásos befejezés, csak az értelemadást behatároló szövegstrukturáló esztétikai forma (closure), a már említett párhuzamok és elhallgatások együttese. Arról is alig van információnk, hogyan hódította meg a kezdetben rideg, elutasító Andreát a félszeg André, hogyan szerettek egymásba. Nem derül ki egyértelműen, mi történt pontosan Zsombor/Etienne anyjával, tényleg Amerikába távozott-e, mi volt a konkrét kiváltó oka lelépésének, mi lett vele aztán. Azt sem meséli el a fiú, hogyan büntették meg gyorshajtásért menekülés közben, hogyan lehet, hogy nem fizette ki
a büntetést, hogyan érkezhetett a rendezetlen számla miatti feljelentés apja nevére és párizsi címére. Ezekhez képest szinte mellékes körülmény, hogy belehalt-e a szájába kerülő méh csípésébe az Andrét Erdélybe irányító nyomozó ügyész, hogy mi okozta konkrétan Rupi felnőtt fiának halálát, vagy kétséget kizáróan mi lett a sorsa a kómába eső Gudinak és a vele lelki szimbiózisban élő ikertestvérének. A kihagyásosságot még a főalakok kidolgozottsága is megsínyli, hisz múltjukhoz, jelenükhöz egyaránt csak hézagosan férünk hozzá, viselkedésüket, indítékaikat többnyire csak találgathatjuk. Adekvát ezzel a dialógustechnika: a zömmel félszavakból, minimális mondatokból álló párbeszédek tömörsége egyfelől a regényben végig jelen lévő feszültséget, drámaiságot érzékelteti, másfelől a figurák egymás előtt sem nyílnak meg, felületiségük szembeötlő. Csakhogy a túl nagy értelmezői szabadság egy idő után visszaüthet. Ha nem lesz, ami kellőképpen eligazítsa és magával ragadja, a befogadó az első, esztétikailag észlelő olvasástól csak módfelett nagy nehézségek árán jut el egy második, értelmező olvasásig. Ha eljut… Esetleg enged a termékenynek szintén nem mondható korlátlan szemiózis csábításának, mely ellen Umberto Eco Az értelmezés határaiban vette fel a harcot. „A részek egymáshoz kötésének módja, a sugalmazás, a sejtetés, az utalásrendszer a kelleténél tágabb teret hagy az asszociációnak, az intuíciónak, a beleélés képességének, és ezen a terepen az olvasó gyakran magára marad.” A citátum Csuhai István Láng Zsolt első regényéről, a Perényi szabadulásáról írt egykori kritikájából származik. (A hiányzó démon, Holmi 1994/10.) Talán nem elegáns 30 év elteltével egy debütáló regényről írt műbírálatból idéznem, ugyanakkor jelezni szeretném, hogy vonatkozó felvetéseim nem előzmény nélküliek.
A jelen recenzió tárgyát képező szöveg jórészt hétköznapi, köznyelvi regiszterben szólal meg. Ha leszámítjuk a kultúrtörténeti gépezetbe illeszkedő poliglottiát, a nyelvhasználat voltaképp olvasóbarátnak mondható. Néhány modoros, túlzó, stílusidegen részlet esetében azért elkelt volna a szerkesztői szigor: „A kavicsos sár megkeményedett taraja ősgyík hátaként domborodott ki a szekerek keréknyomai között.” (12.); „De nem sokáig tartotta magát, mármint a címke (ti. flakoncímke), és a túlvilág iránt heves honvágyat érző öngyilkosként ismét mélybe vetette magát.” (203.); „Kihunyt belőle a vetélkedés ecetes izgágasága.” (273.)
Vissza kell kanyarodnom dolgozatom címéhez, a félreértések elkerülése végett leszögezve, hogy kifogásaim ellenére nem tartom kudarcnak Az emberek meséjét, senkit nem szeretnék lebeszélni róla. De akkor miféle esélyei kínálkoznak az olvasóinak? Célravezető stratégia lehet, ha belefeledkeznek a regény néhány megindító jelenetébe. Ilyen a felnőtt ikerlányai elvesztésére lélekben felkészülő holland apa könnyes monológja, a szüzességét aznap elvesztő, majd az aktus akaratlan szemtanújának, Andrénak elköszönés közben felajánlkozó Szidi és a döbbent férfi bensőséges búcsúja, továbbá Zsombor/Etienne szívszorító emlékezése egy kisiskoláskori, apjával töltött meghitt vasárnap délelőttre, élete legboldogabb perceire. Egy másik lehetséges hozzáállás, ha az olvasók a szöveg megnyíló rései, szakadékai előtt nem hőkölnek meg, ehelyett együttalkotásra való szerzői invitálásnak fogják fel a dolgot. Ezenkívül elfogadják, hogy nem keresnek mindenáron műfaji megfeleléseket, és háttérbe szorítják a konstruáltságot, nyelvi-poétikai megalkotottságot illető aggályaikat. „Elmesélni valamit nem más, mint annak az elmondása, hogy ki mit, miért és hogyan cselekedett, miközben ütemezzük az időben e szempontok összefüggését.” (Ricoeur) Láng Zsolt alkotását főként azoknak ajánlom, akik e tradicionális meghatározást készek minél tágabb keretek között, adaptívan értelmezni.
Láng Zsolt: Az emberek meséje, Jelenkor, Budapest, 2024.
(Megjelent az Alföld 2025/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, B. Nagy Gabriella linómetszete.)
Hozzászólások